Ki a felelős a magyar válságért?
2009. június 15.
Számtalanszor halljuk, hogy Magyarországot „legyengült állapotban” találta a globális válság, emiatt súlyosak annak hazai következményei. A felelőtlen költségvetési politika a felelős? Avagy az elhibázott monetáris politika? Mindkét álláspont mellett találni – politikai elfogultságtól sem mentes – hadakozókat.
Bajnai szerint élen járunk Amerika feltöltötte az IMF-et
<
Jegybank vagy kormány, kormány vagy jegybank – kérdezné valószínűleg Stohl András, ha valamely kiszavazóshow keretében próbálná megtalálni a válság magyar felelőseit. Alapvetően ugyanis ez a két történet merült föl eddig (bár emellett akadtak olyan halk hangok, amelyek a magyarországi kereskedelemi bankok felelősségét is megpendítették).

Eme dilemma jelent meg plasztikusan, s nem túl elméletien Szanyi Tibor szocialista képviselő és Simor András jegybankelnök csetepatéjában. Amint az FN interjújában a szocialista képviselő fogalmazott: bilincsben kellene elvinni a bankárokat, különösen a jegybank környékéről, s erre regált Simor ironikusan, hogy ha már a jegybank környékén keressük a felelősöket, nézzük is meg, mi van a jegybank környékén: a Parlament. 

mindenről ugyanaz jut eszükbe

A válság okai és megoldási lehetőségei között számos olyan vélemény is elhangzik, amelyeket képviselőik a válság előtt is hangoztattak. A vállalkozások érdekvédői szerint a járulékokat kellene csökkenteni, a Levegő Munkacsoport a fuvarozókat adóztatná meg jobban, a radikálisan gondolkodó baloldaliak a kapitalizmust kárhoztatják.

Kóka János szerint pedig – mint azt tavaly a parlamentben kifejtette – a globális pénzügyi válság oka a túlzott szabályozás, a túl magas adó, s ezeket kellene mérsékelni, nézetével egy gyékényen árulva az évek óta adócsökkentésről beszélő Fidesszel.



Számosan vélik úgy, hogy a „magyar válság” legfőbb oka a felelőtlen költségvetési politika már 2001-től vagy csak 2002-től – pártállástól függően.


Kétségkívül, a költségvetés bruttó adósságállománya nagyjából megduplázódott 2001 és 2007 között. Egyes közgazdászok azt emelik ki, hogy nem is az államadósság nagysága, hanem az eladósodás pályája az igazi gond, s ez bizonytalanítja el valójában a külföldi hitelezőket, akik vonakodnak finanszírozni Magyarországot.

A gondoskodó állam a bűnös?

Ennek a nézetnek egyik neves képviselője, maga Simor András (aki a szabadpiac lelkes híveként a minimálbért is eltörölné), a forint mélyrepülése idején hatásosan beszélt arról, hogy költségvetési többletet kellene elérni, ezzel válhatnánk hitelképesebbé (ami természetesen jóval keményebb megszorításokat eredményezett volna a jelenleg tervbe vetteknél).
Kiegészíthető tetsz

Kiegészíthető tetszés szerint.


Sok közgazdász fölemlegeti azt is, hogy „történelmi hiba” volt a világgazdaság pénzbősége, a konjunktúra idején eladósodni, míg jelenleg viszont nincs pénz anticiklikus politikára.

Baltával faragnának le

<
Ezen észrevételek gyakran összefonódnak azzal a szabadpiaci alapokon álló kritikával, hogy az állam túlzott szociális szerepvállalása a fő baj, illetve a túlzottan magas adók, amelyek „nem bátorítanak a munkára", stb. E kritikusok azután a jóléti kiadásokat kétszeresen is lefaragnák: szerintük a kurtítás egyik részét a költségvetés egyensúlya, a másik részét a szükségesnek gondolt adócsökkentés indokolja.

E liberális helyzetértékelés markáns kifejtése megtalálható például a Fideszben nagy tekintélynek örvendő gazdaságpolitikusokhoz köthető tanulmányban, s
visszaköszönnek számos mai „gazdaságpolitikai reformer” nézeteiben, Bokrostól Oszkóig, s voltaképpen ezek a gondolatok jelentik a fő elméleti alapját a Bajnai-kormány válságkezelésének is.

A válság másik története

A „magyar válság” másik története viszont azt regéli, hogy az egésznek nincs sok köze az államadóssághoz, hiszen például Románia is (ahol hagyományosan nem jellemző a magas államadósság) az IMF segítségére szorult, s a „túlzottan magas adók” sem tartoznak ott a valódi okok közé. A magyarázat ebben a szcenárióban a jegybank által magasan tartott a kamatokról szól, ami miatt nem érte meg hitelt fölvenni, csak deviza alapon (a magas kamatkülönbség miatt), ami egyenes út volt a pénzügyi instabilitáshoz.

Andor László közgazdász (jelenleg az EBRD egyik igazgatója) arra is fölhívja a figyelmet, hogy felszínes magyarázat a 2001/2002-től induló eladósodásról beszélni, mert az már a 70-es években megkezdődött, ezért azután az utóbbi időben minden pénzügyi válság "megtalálta" Magyarországot – fejti ki a Pénzügyi Válság, gazdasági modellváltás. globális átrendeződés című tanulmányában.

Elsietett devizaliberalizáció

Andor megemlíti a „magyar válság” egyik okaként az elsietett devizaliberalizációt, ami megteremtette a devizaalapú hitelek elterjedésének lehetőségét (s persze a magas forintkamatokat, amelyek ösztönözték a devizaalapú eladósodást), ami rendszerszintű kockázatot idézett elő. A jelenség további következménye, hogy az MNB a kamatváltozásokkal kevéssé tudott érdemben hatni a reálgazdaságra, hiszen rendelkezésre állt az alternatív (devizaalapú) hitelforrás.

árfolyamközpontú monetáris politika

Az FN által kérdezett makroelemzők éppen ezért beszélnek főként csak a kamatdöntés várható árfolyamerősítő / gyengítő hatásáról.

A magas kamat a válság előtt vonzóvá tette a forintot a külföldi befektetők körében, a forint iránti kereslet erősebbé tette a forintot. Ennek örültek csak a befektetők igazán, mert az erősödő forint növelte a profitjukat, amikor azt visszaváltották – például – dollárba. Az erősebb forint az olcsóbbodó import révén pedig az infláció ellen hatott.

Az idill természetesen véget ért a válság beköszöntével. A pénzüket visszavonták azok, akik valami biztosabba – mondjuk aranyba, dollárba – akartak fektetni. De visszavonták azok is, akik ugyan nem ijedtek meg a bizonytalanságtól, de nem akartak a forint gyengülése miatt veszteségeket szenvedni – ezzel persze ők maguk is fokozták a gyengülést.

Ha az MNB-nek módjában állt volna a kamatváltozással a hitelezést, ezáltal a pénzmennyiséget (s így az inflációt) nagyobb mértékben befolyásolni, akkor minden bizonnyal másfajta kamatszintről beszélnénk ma.



Andor kritikusan megjegyzi, hogy a pénzügyi stabilitás és a növekedés éveken át aránytalanul és indokolatlanul leértékelődött a hazai monetáris politika célrendszerében, egészen a nyílt válság kirobbanásáig.



----A kereskedelmi bankok felelőssége----

Ritkábban, de azért időnként fölmerül a kereskedelmi bankok felelőssége is. Erre a felvetésre hagyományosan az a válasz, hogy ők „ártatlanok” a válságban, kitettségük a Lehman Brotherssel és az AIG-val szemben nem éri el ugyanis a hazai bankrendszer összes tőkéjének az 1,3 százalékát, 20-25 milliárd forintot. Am igaz, azonban az is tagadhatatlan, hogy jelentős szerepük volt az utóbbi idők (leszámítva persze a válság beköszönte utáni időszakot) hitelnövekedésében.

Szembetűnő a viszonylag magas ügyfélhitel/ügyfélbetét arány, amely a 2008 végéig terjedő öt év alatt mintegy másfélszeresére, 155 százalékos szintre nőtt – olvasható a PSZÁF jelentésében.

Visszaszállt az áthárított kockázat

Lámfalussy Sándor a Pénzügyi válságok a fejlődő országokban című könyvében arra figyelmeztet, hogy a hitel/betét arány növekedése igen rossz jel, mert azt jelenti, hogy a hitelek külső forrásból finanszírozódnak. Ez mindenképp kockázat Lámfalussy szerint, hiszen deviza-árfolyamkockázat van: ha a bank hazai pénznemben nyújtja a hitelt, akkor a bank viseli a kockázatot, ha deviza alapon, akkor a hitelt fölvevő.

Magyarországon ez utóbbi verzió valósult meg széles körben, ami a bankoknak igen kényelmes helyzetet jelentett. Az olcsó forrásból fölvett hitelt viszonylag drágán továbbadták úgy, hogy a teljes árfolyamkockázatot a hiteles viselte. A magas kamatmarzs kiemelten nyereségessé tette a régió bankjait. A parti persze véget ért, a bankok igen óvatosan hiteleznek a térségben, hogy ne rontsák le a minősítésüket, ezzel is szépen növelve a régióban kibontakozó recessziót.

Kontraérvek

Kontraérv a „felelőtlen költségvetési politika, mint első számú felelős” történetével szemben viszonylag kevés hangzott el a közbeszédben, hiszen a szocialisták a 2006-os választások megnyerése után – vélhetően főként a költségvetés kétségbeejtő helyzete, s Gyurcsány szemeket fölnyitónak szánt őszödi beszéde után liberális reformokba kezdtek. A liberális kritikákat tehát végső soron nem is igyekeztek cáfolni.

gyurcsány és az autópályák

Akit sokan azonosítanak a felelőtlen költségvetési politikával – az önnönmaga buktatta miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc – közvetlenül a bukása után úgy válaszolt e kritikákra: „Magyarországon a szélrózsa minden irányába autópályák vezetnek (...) Nagy árat fizettünk ezért, komoly hiányt halmoztunk fel, de az elmúlt három évben ezt a hiányt is sikerült lefaragni.”

Az állam gazdasági szerepvállalása az EU15 átlagában 4,4 százalék, nálunk 2005-ben a GDP arányában 6,2 százalékos volt az Állami Számvevőszék szerint – ennek egyik oka az autópályák építése. Ami valóban sokba került, azonban aligha lehet az eladósodás tényét kizárólag ezzel magyarázni.

Gyurcsány nem szól a bejegyzésben a szociális transzferek (például nyugdíj) megemeléséről – talán mert nem kívánja magyarázni elődje, az általa megbuktatott Medgyessy bizonyítványát. Nem szól az áfa csökkentéséről sem, hiszen ezt sem a liberális közgazdászok, sem a fideszes politikusok nem szokták hibául felróni neki – bár ez a költségvetési hiányt jócskán növelte.



Mindazonáltal azért találhatók lennének „a sok autópálya épült” érvnél erősebbek is. A 13. havi nyugdíj bevezetésével kapcsolatban például elmondható, hogy az ÁSZ elemzése szerint az egy ellátottra eső nyugdíjkiadás reálértéke 1998-ig több mint 30 százalékkal csökkent, és csak 2005-ben érte el, illetve haladta meg valamelyest az 1991. évi szintet. A bruttó, illetve a nettó keresetek alakulásával összevetve pedig megállapítható, hogy a 90-es évek alatt rendkívüli mértékben szétnyílt az olló a nyugdíjak rovására (a nyugdíjak nem növekedtek olyan mértékben vagy éppen bizonyos időszakokban erősebben estek vissza, mint a reálbérek).

A reálbérekhez viszonyítva ez a 20 százalékpontot is meghaladó lemaradás az időszak végén minden korábbi vélekedéssel ellentétben nemhogy mérséklődne, hanem 2002-től kezdve még tovább nyílt, 2004-ben 26,6 százalék. 2005-től szűkült valamelyest, 2007-ben a jelentős reálbércsökkenés következtében 18 százalékra mérséklődött a rés – amint azt korábban megírtuk.

A nyugdíjak emelkedése tehát a 13. havi nyugdíj bevezetésének „bűne” ellenére is elmaradt a méltányostól. A 2002-2006 közötti kormányoknak ugyan felróható, hogy a szociális juttatások reálértékének erős növelését, az állami kiadások megugrását nem követték az állami bevételek. De az igaz, hogy a kormányzat végül késve, a 2006-os kiigazításkor megnövelte a bevételeket, s visszavágta a kiadásokat – bár erről a tervéről a választóknak előzetesen nem szólt, ami demokráciában erős kellemetlenségekhez vezet.

A jegybank mellett is szólnak érvek

Ami a jegybankot ért kritikákat illeti, a Figyelő és a Nemzetközi Bankárképző Központ által szervezett Első bankár konferencián Simor úgy nyilatkozott, hogy az MNB már a kezdetekkor sem lelkesedett a devizaalapú hitelezésért, szakértői azt javasolták, hogy a PSZÁF tilthasson be hitelkonstrukciókat. A jegybanki aggályokat az igazságügyi tárca alkotmányellenesnek ítélte és elutasította, azóta a központi bank eszköztelen.

„A jegybanki függetlenség és az árstabilitás elsődleges célként való megjelölése része az EU alkotmányának, így ránk nézve kötelező” – írta az FN kérdésére az MNB sajtóosztálya.

A jegybanknak azért az árstabilitás az elsődleges célja, mert a reálváltozók, a növekedés alakulását nem tudja tartósan befolyásolni. A gazdaság termelési kapacitásait meghaladó növekedés ösztönzését szolgáló monetáris politika csak nagyon rövid (de a politikusok szemszögéből nagyon is releváns) távon tűnik eredményesnek, de csak elszaladó inflációhoz vezet, gyorsabb növekedéshez nem – érvelt a monetarista elmélet nyomán az MNB.

Ki-ki szimpátiái mentén eldöntheti, kit okol azért, hogy mélyen érinti Magyarországot a nemzetközi pénzügyi válság – annyi azért biztos, hogy a kémia arra tanít, hogy általában több össszetevőből áll össze a robbanásveszélyes elegy.

Adatkezelési tájékoztató