Bojár Gábor: megbukott a liberalizmus?
2010. április 14.
Bojár Gábor
Eltűntek a liberális politikusok és a liberális pártok a választások után; félő, hogy hazánk 20 év után visszatér a szocialista mentalitáshoz, amely minden gond megoldását a hatalomtól várja. A magyarok joggal nem szeretik a szabad versenyt, mert annak csak korrupcióval átitatott hazai változatát ismerik. Az elmúlt néhány száz évben viszont az igazi versenyen alapuló kapitalizmusnak nem volt vetélytársa. Bojár Gábor írása.
Laoszt és Vietnamot járom éppen, ahol alkalmam nyílt egy kis emlékezésre, milyen is volt a „létező szocializmus”. Bár a gazdaságban virágzik a „háztáji” magánszféra, de látjuk még a sok sarló-kalapácsos zászlót, az ország méretéhez és gazdaságához képest bántóan monumentális kormányépületeket, a hatalmas felvonulási teret, Ho-Si-Minh (még Leninénél is nagyobb) mauzóleumát és e nálunk már elfelejtett rendszer egyéb relikviáit. Legjobban azonban a Mekong mentén egy kis hegyi törzs falujában tett rövid látogatásunk élménye döbbentett meg. A falucska közepén áll egy vízcsap, mert „a kormány bevezette, hogy mindenkihez eljusson a tiszta víz”. Itt ugyanis a tiszta és iható víz nagy kincs. De azt is látjuk, hogy a csap nyitva van és a drága víz szabadon folyik a pocsékba. Miért nem zárják el? - kérdezem. Mert a csap elromlott és a kormány nem csinálja meg - hangzott a válasz.

Mindent a kormány csinál, és mindennek a megoldását is tőle várjuk. Ettől a rendszertől szabadultunk meg húsz éve, és most ehhez a mentalitáshoz készülünk visszatérni újra.

A liberalizmus szelleme az első szabad választáson parlamentbe jutott hat párt közül négyben is markánsan jelen volt még. Az SZDSZ és a Fidesz egyértelműen liberális pártként definiálta magát, és ezzel a szavazatok közel egyharmadát megszerezték. Az Antall József vezette MDF-kormány megteremetett egy stabil és liberális közjogi berendezkedést (Kelet-Európában elsőként), Göncz Árpádot választották köztársasági elnöknek, Hankiss Elemért és Gombár Csabát nevezték ki a közmédiumok élére. Mondhatjuk, hogy mindezt csak az SZDSZ kényszerítette ki a „paktummal”, de bizonyítja, hogy mindez nem állt távol Antall szellemétől, hogy volt bátorsága megszabadulni pártjának antiliberális szélsőségeseitől. A következő választáson nem ezért bukott meg az MDF, hiszen a szavazók nem a háromhatvanas kenyérre szavaztak (ahogy azt a vesztes jobboldal szerette volna hinni vagy elhitetni), hanem egy liberálisabb programra. A Horn Gyula vezette MSZP az abszolút többség birtokában egyedül is kormányozhatott volna, de ehelyett a liberális párttal való szövetséget választotta, sikeresen végrehajtotta a privatizációt, majd a következetesen liberális Bokros–Surányi programmal az országot a térség (és talán egész Európa) legdinamikusabban fejlődő gazdasági pályájára állította. Sajnos csak rövid ideig.

Miért bukott meg mindez? Sokan hiszik, hogy a Bokros-program fájdalmait nem bocsátották meg a választók. Meggyőződésem, hogy nem ezért, hiszen négy évvel később a Fidesz is megbukott, annak ellenére, hogy a választás előtt bőkezűen szétosztogatta az első két évében még általa is folytatott program gyümölcseit. Meggyőződésem, hogy a Horn-kormány a Tocsik-botrány, a Fidesz-kormány pedig a bányák, szőlők, ezüsthajók és Kaya Ibrahimok miatt bukott meg. A liberális politika egésze pedig azért lett népszerűtlen Magyarországon, mert összefonódott a lopással és a korrupcióval, a gazdasági sikerekhez nem párosult mintát adó és követhető etikai norma. A politikai elit az úgynevezett „ pártfinanszírozás” révén súlyosan korrumpálódott, a gazdasági elit pedig, amellett, hogy ebben aktívan részt vett, nem vállalta fel a gazdagodással járó társadalmi felelősséget és szolidaritást, amit nemcsak önfényező adakozással kellett volna kifejezni, hanem például adózási fegyelemmel.


Azt kell látnunk ma, hogy a liberalizmus minden fronton súlyos vereséget szenvedett. Nemcsak azzal, hogy a Fidesz a liberalizmusnak harsányan hátat fordítva vált a legerősebb politikai erővé, és nemcsak azzal, hogy a liberálisnak megmaradt SZDSZ teljesen felmorzsolódott, hanem azzal is, hogy mind az MSZP-n, mind az MDF-en belül megbukott a liberális erő. Gyurcsány Ferenc és Dávid Ibolya hasonlóan szenvedett vereséget saját pártján belül, nem tudták megvalósítani liberális céljaikat. Gyurcsány Ferencnek egy végül bukáshoz vezetett őszödi beszéddel kellett megpróbálni felrázni programjára nem igazán nyitott frakcióját, Dávid Ibolyának pedig apránként kellett leszalámizni vagy elveszteni pártjának prominenseit azért, hogy Bokros Lajos miniszterelnök-jelöltségét fenntartsa. Pedig Gyurcsány bukása után ez a név nagy ígéret volt, e mögött, úgy tűnt, fel lehet sorakoztatni mind a baloldali, mind a konzervatív liberális erőket, akik tartottak Orbán kétharmaddal fenyegető populista antiliberalizmusától. De nem sikerült. Azt hiszem azért nem, mert a természetes szövetséges SZDSZ-t az a fővárosi csoport képviselte, mely legmélyebben sodródott a korrupciós botrányok mocsarába. Ez adott muníciót a szövetség MDF-en belüli és kívüli ellenzőinek, és a szövetség végül úgy tűnt, már nem is Bokros Lajos programjára alakult, hanem néhány befutónak vélt listás helyre. Mindezt látványosan bizonyította, hogy az alkudozás végén a közös szimbólum, Bokros Lajos neve, le is került az országos lista éléről. Erre kellett volna a liberálisoknak szavazni?

A szabadpiaci versenyen alapuló gazdasági rendszer, mely minden ellentmondása ellenére az emberiség történetének eddigi leggyorsabb, leglátványosabb fejlődését hozta, ma sok országban válságba került. Sokan nem szeretik a versenyt, főleg azok nem, akik ebben nem olyan jók. De nálunk sajnos azért sem, mert a valódi piaci versenyt többnyire a korrupcióval átitatott közbeszerzések versenye és a támogatásokért folyó verseny helyettesíti. Ezt joggal lehet nem szeretni. A csalódottság nyomán pedig magát a kapitalizmust is mindenestül elvetjük, és sokan (nálunk is, és Európában másutt is) a fasiszta szélsőségek irányába válnak nyitottá. Reális a veszély, hogy az európai szélsőjobb és az iszlám fundamentalizmus – ideológiai és kulturális gyökereik távolsága ellenére – összefog, mert összeköti őket a liberális kapitalizmus gyűlölete.

Temetjük a szabad versenyt? Most nehéz optimistának lenni. De ha visszanézünk az elmúlt néhány száz évre, akkor azt látjuk, hogy a szabad versenyen alapuló kapitalizmus eddig minden válságot túlélt, szemben azokkal a rendszerekkel, amelyek a válságokra adott rossz válaszokból születtek.

Most éppen Vietnamban vagyok egy gyönyörű helyen egy borzalmas szállodában. A csodálatos park tele szeméttel, az étteremben az abrosz leírhatatlanul koszos, az úszómedencének csúfolt zavaros gusztustalanságról pedig ne is beszéljünk. Személyzet van bőven, és ahol egy ember kapirgálja a sétautat ott másik tíz a lapátjára támaszkodva nézi. Úgy tűnik, nem a személyzet van értünk, vendégekért, hanem fordítva. Nekünk, ötven éven felülieknek ismerős a jelenség. Ez a szálloda még állami kézben van. De ahol tegnap, tegnapelőtt és azelőtt laktunk, azok már nem. És ott minden tökéletes volt. Az abrosz és az uszodák csillogóan tiszták, a személyzet tud angolul, lesi a gondolatainkat, és tudja, hogyan kell versenyezni a világ legdivatosabb üdülőhelyeivel a turistákért. Pedig nem részesülnek sem EU-alapokban, sem Széchenyi Tervekben. De talán éppen ezért. Mert a vendégekből, azaz a piacból kell megélniük. A gazdasági liberalizmus most éppen Ázsiában győz és hagyja rövidesen maga mögött az elkényelmesedett Nyugatot.

Szerzőnkről

Bojár Gábor fizikus, a Graphisoft alapítója, melynek Archicad nevű szoftverjét közel 200 ezer építész használja világszerte.


Adatkezelési tájékoztató