„Muszáj megtanulni a hatalom kultúráját”
2011. július 2.
Balla István 
„Muszáj megtanulni a hatalom kultúráját” - illusztrációA többség által képviselt kultúra, nyelv, viselkedési szokások birtoklása nagyobb esélyt kínál a sikerességre, mint a kisebbségé. Van, aki ezt „otthonról hozza”, de a mélyszegénységben élőknek ezt külön meg kell tanulnia az óvodában, iskolában – állítja Lisa Delpit nemzetközi hírű pedagógus, író, kisebbségkutató.
Esélyteremtés hátrányos helyzetű gyerekek részére címmel - az Edunet Tananyag-fejlesztési Alapítvány szervezésében, az Amerikai Nagykövetség támogatásával – június végén egyhetes workshopot vezetett hazai szakemberek számára Budapesten Lisa Delpit. A Baton Rouge-i Southern University pedagógia professzorával a szakmai rendezvénysorozat végén beszélgettünk a workshop helyszínén, a VIII. kerületi, Pál utcai fiúk-hangulatát idéző egészen különleges hangulatú kulturálisközpontban-szórakozóhelyen, a Grundon.

Bár csak egy hetet töltött itt, de a program során rengeteg magyar pedagógussal, oktatási szakemberrel, szociális munkással találkozott. Biztos kialakult egy kép önben a hátrányos helyzetű, elsősorban roma gyerekekkel kapcsolatos jó és rossz magyar nevelési gyakorlatról. Mit gondol, mennyiben lehet Magyarországon hasznosítani azokat a tapasztalatokat, amiket az Egyesült Államokban e téren szereztek az elmúlt 50-60 évben?

Ahhoz valóban nagyon rövid volt ez az egy hét, hogy pontosan le tudnám írni a két ország oktatási gyakorlatának különbségeit, hasonlóságait e téren. Ez elhamarkodott ítélet lenne. Azt azonban érzékeltem, hogy nagyon csekély ismerettel rendelkezik a többségi társadalom a roma emberek, roma gyerekek kulturális hátteréről, erősségeikről, gyengeségeikről. A legtöbben kizárólag a gyenge pontjaikat emelik ki, azt hogy mi az, amit nem tudnak. Pedig azon kellene munkálkodni, hogy minél többen megértsék kultúrájukat, értékeiket, és ezekre építve kellene kialakítani az oktatásukat. Én úgy gondolom, az egyedüli út, ha magukat a romákat is bevonjuk ebbe a folyamatba. Nélkülük, értük nem lehet valós eredményeket elérni. Az Egyesült Államokban is úgy kezdődött a színesbőrűek elfogadásának folyamata - még valamikor az emberjogi mozgalmak előtt -, hogy a többségi társadalom az érintettek bevonása nélkül beszélt a „négerproblémáról”. Ma már ez nem történhetne meg. Néha előfordul ilyesmi, de akkor az óriási felháborodást kelt. Az emberek részei akarnak lenni a jövőjüket érintő döntéseknek. Megtanultuk, hogy egy embercsoport problémáit csak ők maguk tudják megoldani.

Az ilyen súlyos problémákat csak úgy lehet kezelni, ha megvan az elegendő információ, kompetencia, tudás, de Magyarországon nagyon kevés roma értelmiségi van, aki segíthetné e folyamatot.

Igen, az mindenképp kiemelhető különbség, hogy Amerikában a 60-as évektől egyre több színesbőrű végzett egyetemet. E diplomások egy része azonban a többségi társadalomban nem nagyon talált állást, ezért visszament a saját közösségébe és ott megcsinálta a saját programjait. Ezt Magyarországon nem látom. A roma közösségből nem fejlődött ki egy olyan réteg, aki visszamenne a saját közösségébe, és segítené az ottaniak felzárkóztatását. Amikor nálunk elkezdődött az iskolai integráció, akkor ezeket a „feketeiskola alapító”, túlképzett tanárokat vitték át a kevésbé színvonalas fehér, integrált iskolákba.

Lisa Delpit előadása

Lisa Delpit előadása

A magyarul is megjelent Mások gyermekei című kötetében arról ír, hogy a szegénységből, kisebbségi közösségből érkező gyerekek a közoktatásba lépve rögtön azzal a szinte leküzdhetetlen akadállyal szembesülnek, hogy nem ismerik a „hatalom kultúráját”. Mit jelent ez a kifejezés?

A többség által képviselt kultúra, nyelv, viselkedési szokások birtoklása minden társadalomban nagyobb esélyt kínál a sikerességre, mint a kisebbségé. Ezt a kitüntetett helyzetben lévő kultúrát nevezem én a hatalom kultúrájának. Ehhez a kultúrához minden esetben hozzátartozik egy nyelvi standard, amelynek megfelelő szintű birtoklása az adott társadalomban való érvényesülés alapvető feltétele. Aki nem beszéli elég jól ezt a standard nyelvet, annak gyakorlatilag nincs esélye arra, hogy belépjen a társadalom más tagjai számára megnyíló kapukon, és elérhesse ugyanazokat a javakat, pozíciókat, életminőségeket. Az itteni hatalom kultúráját a borsodi kisfalu széléről származó cigánygyerek ugyanúgy nem ismeri, mint a peremre szorult, szegénygettóban született louisianai fekete gyerek az amerikai hatalom kultúráját. Egy demokratikus államnak kötelessége, hogy az oktatási intézményein keresztül minden gyermek számára minél egyenlőbb esélyt adjon a felnőttkori boldoguláshoz. Ezt úgy tudja csak megoldani, ha ösztönzi az esetleges hátrányok kiegyenlítését. Az óvodáknak és az iskoláknak kell megadni a hatalom kultúráján kívül nevelkedők számára azt a kulturális tudást is, amit a középosztálybeli többségi gyermekek saját családjukban kapnak meg. Fontos azonban, hogy ezt úgy tegye meg a közoktatás, hogy közben az új kulturális tudást nem tekinti minőségileg magasabb rendűnek, mint az adott kisebbség kultúráját, és nem kényszeríti rá a gyerekeket kulturális értékeik lecserélésére.

Tehát a hatalom kultúrájából kiszorult gyerekeknek úgy kell megtanulniuk ugyanazt az anyagot, mint a többi gyereknek, hogy közben vagy előbb el kell sajátítani a többségi szokásrendszert, nyelvet. 

Igen. A más kultúrából jövő gyerekeknek az iskolába való belépéskor nem egy – az írás, olvasás, számolás megtanulása -, hanem több nagy ugrást kell megtenniük, ami sokak számára leküzdhetetlen akadályt jelent. Olyan, mintha valakinek hirtelen egyszerre két idegen nyelvet kellene megtanulnia. Azt gondolom, hogy jelentősen megkönnyítenénk e gyerekek dolgát, ha kettéválasztanánk ezt a két dolgot. Vannak jó megoldások arra, hogy előbb megfelelő időt kap a gyerek, hogy megismerhesse a hatalom kultúrájának kódjait, s ezután tanítják meg az írásbeliség jelrendszerére. De arra is látni számos jó példát, hogy a gyerek az elsődleges szocializáció kulturális kódjaira (szókincsére, szokásaira, tudásanyagára, kommunikációs formáira) építve tanul meg írni-olvasni. S ezt követően – az írásbeliség eszköztárára is támaszkodva – sajátítja el, mintegy „második nyelvként” a hatalom kultúráját.

Ön szerint a más kultúrából érkező gyerekeket inkább a többségi, középosztályi gyerekkel együtt, vagy azoktól először elkülönítve lehet eredményesen a társadalomba integrálni?

Mindkettő út szóba jöhet. Ez hadd legyen a közösség döntése. Mindkét modellben látunk sikeres és sikeretlen kísérleteket. Nem az iskola típusa dönti el, hogy a gyerek sikeres lesz-e vagy sem, hanem az, hogy az iskola befogadó-e, megérti-e mások kultúráját, elfogadja-e az értékeit vagy sem. Nem az iskolamodell, hanem az iskola szellemisége az, ami el tud fogadni minden gyereket a saját értékeivel, és ezzel együtt meg tudja neki tanítani a többségi társdalom értékeit. Abban hiszek, hogy nemzeti szinten ki kell tűzni bizonyos célokat, de azt, hogy hogyan valósítsák meg ezeket a célokat az iskolák, óvodák, azt helyben kell eldönteni. Úgy, hogy megfeleljen az adott közösségnek.

névjegy

Lisa D. Delpit  (pedagógus, kutató, kisebbségi szakértő, író)

A Baton Rouge-i Southern University pedagógia professzora. Korábban a Florida International University részét képező Urban Education and Innovation intézet főigazgatója és vezető kutatója volt. Azt megelőzően pedig az atlantai Georgia State University Urban Educational Excellence nevű szervezetének elnökeként dolgozott.

A Baton Rouge-ból (Louisiana) származó Lisa Delpit országosan és nemzetközileg is elismert előadó és író. Tevékenységének a középpontjában a színesbőrű gyerekek oktatásának kérdései, és a színesbőrű pedagógusok szakmai kilátásai, illetve törekvéseivel állnak. Az iskolai közösségekkel és a kultúraközi kommunikációval kapcsolatos munkásságát 1990-ben jelentős amerikai díjjal (MacArthur “Genius” Award) ismerték el. Dr. Delpit maga így ír fő érdeklődési területéről: “...mindig arra törekedtem, hogy megtaláljam azokat az eszközöket és módokat, amelyekkel a peremre szorult diákoknak tudnék segíteni, különös tekintettel az afro-amerikai és más színesbőrű diákokra.”

Dr. Delpit 'Mások gyerekei' című  - magyarul is megjelent - könyve megkapta az American Educational Studies Association’s “Book Critic Award,” és a Choice Magazine’s Eighth Annual Outstanding Academic Book Award díjat. A szerző további könyvei: The Real Ebonics Debate: Power, Language, and the Education of African-American Children; The Skin That We Speak: Thoughts on Language and Culture in the Classroom. Annak a könyvnek a témája, amelyen jelenleg dolgozik: a kiválóság megteremtése a nagyvárosi oktatási környezetben.


Adatkezelési tájékoztató