Esélyteremtés hátrányos helyzetű gyerekek részére címmel - az Edunet Tananyag-fejlesztési Alapítvány szervezésében, az Amerikai Nagykövetség támogatásával – június végén egyhetes workshopot vezetett hazai szakemberek számára Budapesten Lisa Delpit. A Baton Rouge-i Southern University pedagógia professzorával a szakmai rendezvénysorozat végén beszélgettünk a workshop helyszínén, a VIII. kerületi, Pál utcai fiúk-hangulatát idéző egészen különleges hangulatú kulturálisközpontban-szórakozóhelyen, a Grundon.
Bár csak egy hetet töltött itt, de a program során rengeteg magyar pedagógussal, oktatási szakemberrel, szociális munkással találkozott. Biztos kialakult egy kép önben a hátrányos helyzetű, elsősorban roma gyerekekkel kapcsolatos jó és rossz magyar nevelési gyakorlatról. Mit gondol, mennyiben lehet Magyarországon hasznosítani azokat a tapasztalatokat, amiket az Egyesült Államokban e téren szereztek az elmúlt 50-60 évben? Az ilyen súlyos problémákat csak úgy lehet kezelni, ha megvan az elegendő információ, kompetencia, tudás, de Magyarországon nagyon kevés roma értelmiségi van, aki segíthetné e folyamatot. Igen, az mindenképp kiemelhető különbség, hogy Amerikában a 60-as évektől egyre több színesbőrű végzett egyetemet. E diplomások egy része azonban a többségi társadalomban nem nagyon talált állást, ezért visszament a saját közösségébe és ott megcsinálta a saját programjait. Ezt Magyarországon nem látom. A roma közösségből nem fejlődött ki egy olyan réteg, aki visszamenne a saját közösségébe, és segítené az ottaniak felzárkóztatását. Amikor nálunk elkezdődött az iskolai integráció, akkor ezeket a „feketeiskola alapító”, túlképzett tanárokat vitték át a kevésbé színvonalas fehér, integrált iskolákba. Lisa Delpit előadása A magyarul is megjelent Mások gyermekei című kötetében arról ír, hogy a szegénységből, kisebbségi közösségből érkező gyerekek a közoktatásba lépve rögtön azzal a szinte leküzdhetetlen akadállyal szembesülnek, hogy nem ismerik a „hatalom kultúráját”. Mit jelent ez a kifejezés?A többség által képviselt kultúra, nyelv, viselkedési szokások birtoklása minden társadalomban nagyobb esélyt kínál a sikerességre, mint a kisebbségé. Ezt a kitüntetett helyzetben lévő kultúrát nevezem én a hatalom kultúrájának. Ehhez a kultúrához minden esetben hozzátartozik egy nyelvi standard, amelynek megfelelő szintű birtoklása az adott társadalomban való érvényesülés alapvető feltétele. Aki nem beszéli elég jól ezt a standard nyelvet, annak gyakorlatilag nincs esélye arra, hogy belépjen a társadalom más tagjai számára megnyíló kapukon, és elérhesse ugyanazokat a javakat, pozíciókat, életminőségeket. Az itteni hatalom kultúráját a borsodi kisfalu széléről származó cigánygyerek ugyanúgy nem ismeri, mint a peremre szorult, szegénygettóban született louisianai fekete gyerek az amerikai hatalom kultúráját. Egy demokratikus államnak kötelessége, hogy az oktatási intézményein keresztül minden gyermek számára minél egyenlőbb esélyt adjon a felnőttkori boldoguláshoz. Ezt úgy tudja csak megoldani, ha ösztönzi az esetleges hátrányok kiegyenlítését. Az óvodáknak és az iskoláknak kell megadni a hatalom kultúráján kívül nevelkedők számára azt a kulturális tudást is, amit a középosztálybeli többségi gyermekek saját családjukban kapnak meg. Fontos azonban, hogy ezt úgy tegye meg a közoktatás, hogy közben az új kulturális tudást nem tekinti minőségileg magasabb rendűnek, mint az adott kisebbség kultúráját, és nem kényszeríti rá a gyerekeket kulturális értékeik lecserélésére. Tehát a hatalom kultúrájából kiszorult gyerekeknek úgy kell megtanulniuk ugyanazt az anyagot, mint a többi gyereknek, hogy közben vagy előbb el kell sajátítani a többségi szokásrendszert, nyelvet. Igen. A más kultúrából jövő gyerekeknek az iskolába való belépéskor nem egy – az írás, olvasás, számolás megtanulása -, hanem több nagy ugrást kell megtenniük, ami sokak számára leküzdhetetlen akadályt jelent. Olyan, mintha valakinek hirtelen egyszerre két idegen nyelvet kellene megtanulnia. Azt gondolom, hogy jelentősen megkönnyítenénk e gyerekek dolgát, ha kettéválasztanánk ezt a két dolgot. Vannak jó megoldások arra, hogy előbb megfelelő időt kap a gyerek, hogy megismerhesse a hatalom kultúrájának kódjait, s ezután tanítják meg az írásbeliség jelrendszerére. De arra is látni számos jó példát, hogy a gyerek az elsődleges szocializáció kulturális kódjaira (szókincsére, szokásaira, tudásanyagára, kommunikációs formáira) építve tanul meg írni-olvasni. S ezt követően – az írásbeliség eszköztárára is támaszkodva – sajátítja el, mintegy „második nyelvként” a hatalom kultúráját. Ön szerint a más kultúrából érkező gyerekeket inkább a többségi, középosztályi gyerekkel együtt, vagy azoktól először elkülönítve lehet eredményesen a társadalomba integrálni? Mindkettő út szóba jöhet. Ez hadd legyen a közösség döntése. Mindkét modellben látunk sikeres és sikeretlen kísérleteket. Nem az iskola típusa dönti el, hogy a gyerek sikeres lesz-e vagy sem, hanem az, hogy az iskola befogadó-e, megérti-e mások kultúráját, elfogadja-e az értékeit vagy sem. Nem az iskolamodell, hanem az iskola szellemisége az, ami el tud fogadni minden gyereket a saját értékeivel, és ezzel együtt meg tudja neki tanítani a többségi társdalom értékeit. Abban hiszek, hogy nemzeti szinten ki kell tűzni bizonyos célokat, de azt, hogy hogyan valósítsák meg ezeket a célokat az iskolák, óvodák, azt helyben kell eldönteni. Úgy, hogy megfeleljen az adott közösségnek. névjegy
Lisa D. Delpit (pedagógus, kutató, kisebbségi szakértő, író) |