Majd így jellemzi a helyzetet: „Magyarország olyan repülőgép, amelynek egyszerre estek ki a kerekei, tört le a szárnya és fogyott ki belőle az üzemanyag. Nincs hatékony sajtónk, nincs az esküjéhez hű parlamentünk, nincs gerinces alkotmánybíróságunk, nincsenek százezreket utcára szólítani képes szakszervezeteink, nincs tárgyilagos, csak a törvény előtt meghajló köztársasági elnökünk, nincsenek radikális, önmagukért kiállni hajlandó fiatal tömegeink – nincs semmink az állam bénító hatalmával szemben. Még parittyánk sincs, mint Dávidnak volt Góliát ellen.”

Jóllehet, találkozásunk a liberális demokráciával enyhén szólva sem nevezhető egyértelmű sikernek, - véli Bruck, azután hozzáteszi - de egyértelmű kudarcnak sem. Az most következett be azzal, hogy Magyarország letért arról az útról, amelyről más nemzetek már bebizonyították, hogy érdemes végigjárni. „Mert az út végén nyolcvanévesen is fitt nyugdíjasok, a mienknél sokszorosan magasabb életszínvonal, az államtól követelő, öntudatos polgárok, a jövőre figyelő szellemi élet, egymást a különbözőségükben is elviselő és tisztelő fiatalok sorakoznak.”

Bruck András úgy látjai: csakhogy a mi, csupán négy évre megválasztott miniszterelnökünk úgy határozott, hogy a negyven év diktatúrából föltámadt nemzetet megpróbálja újabb hosszú évekre kivezetni az európai történelem főáramából. Hogy aztán letáboroztassa valami belső-ázsiai posvány partján. „Valahányszor erről hallok, két dolgot érzek: meghökkenést és szégyent. Mivel érdemeltük ezt ki? A miniszterelnök tényleg úgy gondolja, ez lesz jó az országnak? Minszk és Baku? A kommunista Kína?”

A következmények drámaiak: a jogok és a javak bősége helyett ismét jogfosztottság és nélkülözés fenyeget bennünket. Több a hajléktalan, mint a kapualj, több a közterület-felügyelő, mint az orvos. „A sérelmeit megemészteni képtelen, köldöknéző, a bajaiért mindig másokat hibáztató, örökké borús és gondterhelt Magyarország most tehát majd tovább tántorog. Az egész annyira rémisztő, hogy a magyarok többsége inkább félrenéz…”

„Valóban nem láthattuk, mi fog történni? - teszi fel a kérdést. - Pedig Orbán Viktor előre szólt, csak nem figyeltünk oda. Centrális erőtérről beszélt, de senki nem feltételezte, hogy az a diktatúra szinonimája is lehet.”

(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)

Forrás: Élet és Irodalom