Chikán: Durván lecsúszott Magyarország a versenyben
2013. június 19.
Dóra Melinda Tünde
Egy évtizede még Csehországgal versenyeztünk, ma Bulgáriával és Romániával – összegzi az ország versenyképességének romlását Chikán Attila közgazdászprofesszor, a Corvinus Egyetem volt rektora, aki az első Orbán-kormány gazdasági minisztere is volt.

Most adtak ki egy összehasonlító elemzést 14 ország versenyképességi intézményrendszeréről. Milyennek látja ebben a tükörben Magyarország helyzetét?

Nálunk az intézményrendszer, amely a versenyképességet szolgálná, hiányos, szétszórt. Nincs a témának igazi gazdája. Ezért is kezdtünk neki a kutatásnak: meg akartuk mutatni, milyen megoldásokat szültek egészen különböző országok a versenyképesség ösztönzésére.


„Magyarország az üzleti élet szereplőinek a szemében durván lecsúszott
"
Fotók: Berecz Valter

Erre nagy szükség lenne Magyarországon, mert baj van. A Világgazdasági Fórum (WEF) versenyképességi rangsorában 144 ország szerepel, s 111 mutató alapján képzik. Ebben tavaly év végén Magyarország a hatvanadik helyet tudta már csak megszerezni. 2001-ben még a 29. helyen szerepeltünk, s az elsők voltunk a rendszerváltó országok között.

Mit mutat a versenyképesség?

A mutatók képzéséhez az üzleti élet szereplőit – elsősorban a vállalatvezetőket – kérdezik meg, tehát alapvetően azt mutatják: miként ítélik meg ők az adott ország versenyképességét.

Magyarország az üzleti élet szereplőinek a szemében durván lecsúszott. Nemcsak hogy visszaesett, hanem kategóriát váltott. Csehország helyett Bulgáriával és Romániával kerültünk egy kategóriába. Ez nem egy szívderítő folyamat, hiszen ezek a mutatók tulajdonképpen azt jelzik, hogyan alakul a nemzet és a társadalom jóléte.

Versenyképességünk 2008-ig fokozatosan csúszott le, aztán javult, majd megint romlott, szorosan követve a kormányzati gazdaságpolitikai lépéseket.

Nem épp az a baj, hogy ennyire erős a gazdaságpolitika hatása az üzleti életre?

A versenyképesség hosszabb távú folyamat, nem természetes, hogy az aktuálpolitikától így rángatózik. Ha megnézzük a versenyképességi szempontból  első helyeken lévő országokat, az ő besorolásuk nem ingadozik ennyire nagyokat, legfeljebb egy-két helyet változik egy év alatt. A versenyképesség ugyanis egy társadalmi-gazdasági-kulturális jellemző, ami általában hosszú távon, mélyebben jellemez egy országot.

Az, hogy ennyire sokat romlik Magyarország megítélése, arra utal, hogy nálunk a gazdaságpolitika negatívan befolyásolja a versenyképességet. Az üzleti világ a kiszámíthatóságot szereti, s a sűrűn változó környezetre rosszul reagál.

Ez azért is gond, mert a versenyképességi mutató hatása a hitelminősítőkéhez hasonló, tehát egyfajta önbeteljesítő jóslat. A romló tendenciák távolmaradásra ösztönzik a befektetőket.

„Az innováció nem egy luxus"

Voltaképp mi a baj velünk?

A versenyképesség számos tényezőre épül. Sajátossága, hogy más mutatókhoz képest jobban épít a reálszférára. Nagyon fontos befolyásoló tényező az innováció. Alapvető gondok vannak a termelékenységgel, amelyet nagyban alakít az innováció hiánya.

Az innováció nem egy luxus, hanem létfeltétele az üzleti versenyképességnek, kategorizálja is fejlettség szerint az országokat. A legalacsonyabb fejlettségű országokban a versenyelőny elsősorban az olcsó munkaerő vagy valamely más erőforrás. Aztán jön a befektetés alapú versenyképesség, majd az innováció alapú versenyképesség, ahol a kutatási eredményeket, újdonságokat leginkább hasznosítják, ami a legdinamikusabban fejlődő országokat jellemzi. S az egész piramis tetején ülnek az olyan országok, mint Hongkong vagy Svájc, amelyek olyan gazdagok, hogy szinte bármit megtehetnek, mégis versenyképesek maradnak.

Nálunk miért szitokszó vagy luxuscikk az innováció mégis?

Felméréseink szerint (jelenleg is folyik egy 1200 vállalatvezetőre vonatkozó vizsgálat) ennek okát a cégvezetők elsődlegesen a pénzhiányban látják, ám van egy másik kiemelt tényező is, az előrelátás hiánya. Vagyis hogy mennyire lehet tudni, hogy egy innovációra hogyan fog reagálni a piac. Ehhez ismerni kellene a piac környezetét is, hogy jellegében miként fog működni, lesznek-e különadók, nőnek-e az elvonások, s hogy a vállalatok mennyire bízhatnak meg egymásban. E szempontból sajnos meglehetősen rosszul állunk.

Az innováció intézményi rendszere sem megfelelő, a rendszerváltás óta minden kormány megváltoztatta a szervezeti-intézményi rendszert,  némelyik többször is, pedig itt a nagy átfutási idő miatt éppen hogy nagy szükség lenne a stabilitásra.

Sokszor kerül az innováció elő állami támogatások kontextusában. De miért kell ehhez az állami intézményrendszer? Nem az az innováció lényege, hogy megéri befektetni egy újításba a cégnek, mert busásan megtérülhet?

Bizalomra és bátorságra is szükség van az innovációhoz. Változtatni kell a működés megszokott rendjén. Az erre való képesség a döntéshozó személyiségétől is függ, s a környezet változásaitól is. Valójában nagyon sokféle az innováció: lehet kis lépésekben is gondolkodni, meg nagyokat ugrani is. S nem csak termékinnováció létezik, legalább ilyen fontos az, ha másképp old meg a szervezet valamit. Vannak olyan innovációk, amik a piac szempontjából újak, s vannak olyanok is, amelyek a piac számára észrevehetetlenek, de a cégen belül fontos újításokat hoznak.


„Az arany középút politikailag unalmas"

Most például egy izgalmas és fontos szervezeti innovációs kérdés Magyarországon, hogy miként lesz a kiöregedő rendszerváltó vállalkozói réteg utódlása. Azoknak, akik a rendszerváltás idején harmincas, negyvenes éveiket taposták, rövidesen át kell adniuk az üzletet valakinek. Ez komoly változásokkal jár, még akkor is, ha családon belül történik.

Tényleg annyira bizonytalan a magyar gazdaság helyzete? Van ennél nagyobb biztonság, amikor a világ úgyis mindig változik?

Ha a legkisebb dologban sem számíthatok arra, hogy úgy folytatódik, ahogy eddig kalkulálható volt, akkor a nagy változásokra sem könnyű felkészülni. Itt van példának a gyógyszerkutató cégek helyzete, ahol egy-egy molekula kifejlesztése sok száz millió dollárt igényel, s az eredmény egy jelentős innováció lehet. Csakhogy ahhoz, hogy ez a gyógyszer létrejöjjön, naponta kell bejárni sok embernek dolgozni – s talán 10-15 év alatt akkor sikerük lesz. Ha azonban  nincsenek meg a folyamat fenntartásának, végigvihetőségének bizalmi feltételei, akkor nem történik meg a nagy lépés.

Az innovációhoz azért kellenek a nagy felismerések is, hogy lám-lám, erre halad a világ. Valahogy nálunk mégis ciki, ha valakinek víziója van.

Az egyén innovációs szerepének elismerése mellett is azt mondom, nem egy-egy személy víziójára kell támaszkodni. Kell egy olyan innovációs intézményrendszer, amelynek az a feladata, hogy észrevegye és támogassa a fontos fejlődési irányokat. Sokféle megközelítést, módszert használnak erre az általunk tanulmányozott országok, de szinte mindenütt van az innovációt és a versenyképességet támogató átfogó szervezeti struktúra. Nálunk pedig nincs.

Ehhez az is kellene, hogy konszenzus legyen azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán mik is az irányok. De nálunk még a gazdaságfejlesztés irányaiban is nagy szakadás van, hisz az egyik tábor egy szakmunkásokra és alacsony hozzáadott értékre alapozott jövőt lát Magyarország számára, míg a másik inkább egy innovációalapú, nagy hozzáadott értékű szerepet tartana tanácsosnak. Ilyen körülmények közt hogy is jelölhetne ki egy állami intézmény irányokat?


„Erősen túlzott elmozdulás az állami irányítás felé"

Attól, hogy időről időre kormányváltás van, nem kellene mindent felrúgni. A politikai, felfogásbeli különbségekre szükség van, s eszembe se jut, hogy az egyes politikai táboroknak egymás nyakába kellene borulniuk, de bizonyos  nemzeti minimumokban meg lehetne állapodni. Miért nem valósul akkor meg Ön szerint egy egyezség a nemzeti minimumról?

Mert a jó út valahol a két szélsőség között lenne, és az arany középút politikailag unalmas.

A politika versenyhez való hozzáállása markánsan bizalmatlan: koncesszió kell a trafiknyitáshoz, parancsba adják a rezsicsökkentést, adó-továbbhárítási tilalommal regulázzák a bankokat. A kormány jól láthatóan nem bízik abban, hogy a verseny szabályozná a piacot vagy leszorítaná az árakat. Hogyan hat a versenyképességre, ha kisebb a verseny?

Ősi vita, hogy az állam és a piac viszonya hogyan nézzen ki. Ami ma nálunk folyik, az én ízlésem szerint erősen túlzott elmozdulás az állami irányítás felé. Sokkal pozitívabb hatása lenne, ha a politikusok piacbarát eszközökkel próbálnák a céljaikat elérni. A rezsicsökkentést például nagyobb fokú liberalizációval is el lehetett volna érni.

S ráadásul ezzel a stratégiával a kormány sok fontos problémát egyszerűen kitol a jövőbe. Már most látni például, hogy visszaesett az energiaszektorban a beruházás, miközben győzelmi jelentéseket készít a kormány a rezsicsökkentés sikeréről. Majd ha pár év múlva lerobban valami a rendszerben, mert most kellett volna lecserélni, akkor csodálkozni fogunk.

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az államosításnak, az állami szerepvállalásnak mindig költségei vannak, s csak az a kérdés, hogy ezeket kire terheljük s milyen pénznemben.

„Néha tényleg az állam beavatkozására van szükség"

Van, amikor a megnövekedett költségeket közvetlenül az üzleti szektor hárítja ránk, de van olyan is, amikor a szolgáltatás romlásának formájában fizetjük meg a dolgok árát. Például ha az egyetemi szemináriumokon megkétszerezzük a hallgatók számát, akkor már ötven diákot tud egy tanár tanítani. De akkor annyival kevesebb idő jut egy diákra, romlik a szolgáltatás színvonala.

A versenynek az a varázslatos tulajdonsága, hogy jó megoldásokat tud nehezen átlátható, bonyolult helyzetekre kialakítani. Persze ez sem csodaszer – néha tényleg az állam beavatkozására van szükség.

Ha az üzleti szektor ennyire rosszul reagál az állami irányításra, Ön szerint mi történne akkor, ha elküldenénk az összes politikust nyaralni és egyszerűen nem működne a törvénygyár?

Hosszabb távon ez folyamatos lecsúszást eredményezne. A politikusokra szükség van. Az ő funkciójuk, hogy integrálják a társadalmi igényeket, s meghozzák azokat a döntéseket, ami alapján el lehet dönteni, hogy a betegnek folytatják-e a kórházban a kezelését. A konkrét döntést az orvos fogja meghozni persze, de ha végigkövetjük a láncolatot, akkor azt látjuk, hogy végső soron azon fog ez múlni, hogy az újraválasztásra törekvő politikus hogyan súlyozza a társadalmi igényeket. Baj akkor van, amikor a politikus kilép ebből az integrátori szerepkörből, s túl közvetlen módon avatkozik bele a szakmai döntésekbe, amelyekre nem is láthat rá megfelelőképpen.

Forrás: FN24

Adatkezelési tájékoztató